Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Boszik története

2009.02.05

   A boszorkányság kialakulása egészen 25000 évvel időszámítás előttre nyúlik vissza. Kezdetben a mágia a vadászat sikerességét, és a termékenységet volt hivatott növelni.

   Előbbinek egy isten, míg utóbbinak egy istennő volt az ura. Az istent egy agancsos, szarvas lényként képzelték el (vélhetőleg azért, mert a levadászott állatok nagy része is szarvakkal rendelkezett), s az ő kegyét akarták elnyerni a vadászat előtt. Különböző szimpatikusmágián alapuló szertartásokkal próbálták növelni a sikeres vadászat esélyét. Ilyen rítus volt, amikor készítettek pl. egyKép agyagmamutot, és azt elejtették, vagy amikor a barlang falára festett állaton halálos sebeket ejtettek (érdekesség, hogy ezek a rítusok elszigetelt törzseknél egészen a 20. századig fennmaradt, például a penobscot és a mandan indiánok rokonszenvmágián alapuló szertartásai).

   Az istennő a termékenységet képviselte, melynek jeleit (mell, has, fenék, nemi szerv) eltúlozták, míg a fej, kezek és lábak jellegtelenek és az átlagosnál kisebb méretűek az Kép istennőt ábrázoló, ún. Vénusz szobrocskákon. Ilyenek például a willendorfi-, lausseli-, sireuili-, és a lespugne-i Vénusz. A törzs fennmaradását továbbá szeretkezésekkel egybekötött rítusokkal próbálták biztosítani.

   Amint elkezdett kialakulni a földműves kultúra, úgy változott meg az isten szerepe, a vadászat helyett a természet, majd a halál ura lett. Az istennő továbbra is a termékenység felett uralkodott, majd az újjászületésen, mivel i.e. 22.-18. évezredben, a halomsírkorszakban vélhetőleg az emberek már hittek a túlvilág létezésében, hiszen a halottakat sírokba temették, s melléjük rakták azokat az eszközöket, melyeket életükben is használtak, s több helyen hematittal, vagy vörös vasoxiddal kenték be a halottak arcát, hogy elevenebbnek tűnjenek. Elterjedt volt az is, hogy a családtagokat egymás fölé temetik, valószínűleg abból a célból, hogy a másvilágon megkönnyítsék az egymásra találásukat.

   A szertartások számának növekedésével alakult ki egy sajátos réteg, méghozzá a pogány papság. Az ő feladatuk közé tartozott a rítusok levezetése, de egyben orvosok (vajákosok), és a törzsfő tanácsadói is voltak. Egyes európai területeken a pogány papokat bölcseknek, vagyis wiccáknak hívták (az angol nyelvben a wise és a wicca szó közös tőről származik). Pontosabban a férfiakat wicca-nak, a nőket wicce-nek, mára viszont mindkét nem képviselőit egységesen wiccának nevezzük.

A pogányság mélypontja Európában, a középkor:

   A pogány vallások ókori virágzása után a kereszténység idején nagyban visszaszorult. Az első pár évszázadban, i.u. 395-ben Theodosius államvallássá nyilvánította a Kép kereszténységet a Római birodalomban, viszont a Nyugat-európai területeken csak Nagy Szent Gergely (590-604) pápasága alatt kezdődött meg a kereszténység elterjedése a különböző törzsek körében, eddig csak az uralkodók vették fel névleg a keresztény hitet, viszont ezután elszánt harc indult a pogányság csírájában való elfojtására (melyet természetesen a szeretet és megértés jegyében tették).

   1484-ben VIII, Ince pápa bullát adott ki a boszorkányság ellen, s 1486-ban két „jámbor” dominikánus szerzetes, Heinrich Insitoris Kramer és Jakob Sprenger kiadta a Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) művet, melyben ócsárolják a boszorkányokat, s nevetséges erőket és képességeket tulajdonítanak nekik. Természetesen a kölni teológusok, akik a cenzúrára ügyeltek (ekkor még az egyház kezében volt a cenzúra), ostobaságnak és túlzónak találták ezt az írást, ezért nem adtak engedélyt a kiadására. A két szerzetest ezzel persze nem lehetett eltéríteni magasztos céljuktól, így aláhamisították a tisztelt teológusok engedélyét, s kiadatták a könyvet (erre a csalásra csak 1898-ban derült fény).

   Ennek hatására Európa-szerte hisztéria tört ki, s az istenfélő keresztények a szeretet nevében halálba küldték ellenségeiket, s azokat az embereket is, akikre irigyek voltak. Nem is kell mondanom, aki esetében a boszorkányság vádja felmerült, jobbik esetben azonnali máglyahalálra számíthatott. Azok, akik megélték az autodafé korszakát már nem mondhatják ilyen szerencsésnek magukat, mivel nekik abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy hosszúra elnyújtott, nyilvános kínhalálukkal a népet szórakoztathatták.

   1604-ben I. Jakab angol király kiadott egy, a boszorkányságról szóló törvényt, melyet 1736-banKép  visszavontak, s kiterjesztették mindenkire, akik okkult képességeket használtak.

Újjászületés, a 20. század:

   Mint láthatjuk a közép- és újkori századok után szinte írmagja sem maradt a pogány vallások képviselőinek a keresztény világban. Szerencsénkre azonban szép számmal akadtak túlélők, s Gerald B. Gardner (1884-1964) munkásságának hála feltámadt a már alig pislákoló boszorkányság, s rengeteg coven alapult, s tűnt fel ismét a színen. Ehhez sokban hozzájárult az 1949-ben kiadott könyve, a High Magic’s Aid (Magasrendű mágikus segély), melyben egy regény formájában ír a boszorkányságról, s az 1959-ben megjelent The Meaning of Witchcraft (A boszorkányság jelentése, avagy lényege) c. munkája (melyet azután adott ki, hogy visszavonták 1951-ben a boszorkányok ellen szóló törvényeket Angliában).

   Gardner tevékenysége és a boszorkányság újjászületése egybeesett az ezoterikus reneszánsszal, mely a 20. század második felétől bontakozott ki.

Raymond Buckland: A boszorkányság nagykönyve